Mindjárt az első nap improvizálni kellett egy kicsit. Az egyik helyszín aznap épp zárva tartott, így a következő napi listáról szemezve a Via della Conciliazione-n keresztül Róma legismertebb (bár egyházi értelemben nem legjelentősebb) temploma felé vettük az irányt - mind az építkezésről, mind a tér megközelítésének élményszerű leírásáról ajánlom Pogány Frigyes 1969-es Róma című könyvét. A templomban – még a koronavírusos 2021-es nyári időszakban is – rengeteg látogató, de szokás szerint a belső megközelítése a már erősen megkopott kőburkolattal rendelkező oldalbejáratokon történik. Már a reneszánsz periódus képzeletbeli bejárata környékén voltam, amikor egyszer csak kinyílt a hatalmas középső kapu…
A távolban kereszttel a kezében egy fiatal pap vezet, őt három idősebb követi, végül egy hatalmas menet vonul a templomba énekelve, egészen a négyezetben lévő baldachinos oltárig. Eredetileg nem terveztem a templomban fotózni, sőt háromnegyed kettőig még egyetlen képet nem lőttem el. A gép ekkor már az oldalamon volt a 20 mm-es optikával, ami portréra mondjuk nem a legelső választásom lenne. Egy cseréhez így már kevés időm volt, de amíg a menet elért a közelembe, legalább volt idő kicsit a hangulatot ízlelgetni: a – nem teljesen – hétköznapi ünnepséget, a tömeg énekhangját és a templom terének égbe, Isten felé húzását. Aztán elkattant az első kép (borító). Nem csak az út során, hanem egyáltalán a géppel és az optikával. Tökéletes? Messze nem, de különleges. Számomra mindenképp: már az exponáláskor gondoltam, ez a kép valamilyen formában bele fog kerülni a végső válogatásba.
A második kép igazából nem különleges. A tér annál inkább. A Bernini-féle baldachin, majd a kupola – mely Bramante mellett végül Michelangelo számára is befejezetlen maradt – húzza a tekintetet a templom végső célja, az ég, Isten felé. Erre a fő- és kereszthajó méretes dongaboltozata csak még jobban ráerősít. A képpel még mindig csak ismerkedtem az optikával: ekkora térben és ilyen széles látószöggel könnyen elveszik az ember, vele együtt pedig a vízszint és a főtengely is. A borítóhoz hasonlóan a harmadik felvételben is van technikailag kivetnivaló, de ahhoz hasonlóan szintén azonnal a válogatásba került. A kép alsó részén lévő imára térdelt hívek – az optika torzításának is köszönhetően – a szemet az oltár előtt kereszttel megálló papra, majd a baldachinnal a kupola felé vezetik. Bár sem az énekekből, sem a liturgiából nem értettem semmit, a hangulat és érzés mégis életre szóló élmény. Számomra ezzel a három képpel illusztrálva.
Photographs: Balázs Bodó - ALL RIGHTS RESERVED. (20mm ISO3200 F2.8 1/250)
Right on the first day we had to improvise a bit. One of the sights was closed that day, picking from the following day's route, we headed through Via della Conciliazione to Rome's most famous (though ecclesiastically not the most important) church. The church, even during the summer of 2021 effected by COVID, has plenty of visitors, but as usual, the interior is accessed through side entrances with already heavily worn stone paving. I was already around the by now imaginary entrance of the Renaissance period, when the huge central gate suddenly opened…
In the distance, with a cross in his hand, a young priest was leading, followed by three elder ones, and finally coming the crowd singing, all the way to the four-poster altar in the center. I didn’t originally plan to take photos in the church, and I didn’t even shoot a single picture until quarter to three. My gear was already on my side at the time with the 20mm optics attached, which for portraits would not be my very first choice. As I had little time for a switch, at least until the procession got close to me, I had time to taste the atmosphere a bit: the – not entirely - ordinary celebration, the singing of the crowd, and the pull of the church and dome to heaven, to God. Then the first picture (on cover) was shot. Not just on the trip, but alltogether with the gear and optics. Perfect? Not by far, but special. For me at least: already at the time of the exposure, I thought this image would end up in the final selection in some form.
The second picture is not at all special. The space is all the more so. The Bernini canopy and then the dome - which, in addition to Bramante, eventually remained unfinished for Michelangelo - draw the gaze towards the ultimate goal of the church, to the heavens, to God. The large vaults of the main and transverse naves only reinforces this. I was still just getting to know the glass with this image: in such a large space and with such a wide angle of view, one can easily get lost, and with them the horizon and the axis of the image. Like the cover, the third image is also technically objectionable, but similarly it was immediately included in my selection. Believers kneeling in prayer at the bottom of the picture - thanks to the distortion of the optics - direct the eyes to the young priest with the cross in front of the altar and finally to the dome. Although I did not understand literally anything from either the songs or the liturgy, this atmosphere and feeling is still an experience of a lifetime. For me illustrated with these three pictures.